A párkapcsolat lélektana

Mióta világ a világ, próbáljuk a női és férfi nem működését, titkait megérteni. Számos könyv ad jó tanácsot arra, hogy mi a jó házasság titka, vagy mitől működik jól egy kapcsolat. Ki erre esküszik, ki arra. A színes, nőknek szóló hetilapok többsége is rengeteget foglalkozik a témával, igaz történeteket megírva, amin vagy sajnálkozunk, vagy irigykedünk. A valóságban pedig mindenki saját maga írja élete történetét. Sokszor elhatározva, hogy változtatni fog, sokszor csendes belenyugvással, hogy neki” már csak ilyen sors jutott”, sajnos nem tehet semmit. S mintegy megnyugtatva saját magát, - ön igazolást keresve-, ezer okot felsorol, hogy miért is nincs választása. 

De gondolkodtunk-e már azon, mitől vagyunk olyanok, amilyenek, mi határozza meg a viselkedési formánkat, miért hisztizünk, vagy miért nyelünk, tűrünk, gyakran egy életen át? Vagy hogy miért nem olyan egyszerű, sokszor pedig lehetetlen megvalósítani a kívülről érkező tanácsokat? 

Gyakran elhangzik a jól ismert varázsszó is: szeress! Hiszen a szeretet mindenre gyógyír. De hogyan?!

 Ehhez kell tisztázni néhány alapfogalmat vagy inkább másként értékelni. A megoldás ugyanis abban rejlik, hogy bizonyos fogalmak, - mint, pl a szeretet-, kinek milyen érzéssel párosul, milyen értelmezésben van. Ezt pedig az adott fogalommal kapcsolatos tapasztalat határozza meg. S ez lehet jó is és rossz is. Tehát bármilyen szép szó is a szeretet, bármilyen nemes érzést tükröz általában, miután az érzések egyediek, sok embernek negatív érzés társulhat e szó hallatán is. Sokszor csak felnőtt korban tudatosul bennünk, hogy ódzkodunk a közelségtől, az érintéstől, s hogy nem vagyunk képesek érzéseinket kimutatni. Vagy ha igen, az inkább a dühről, agresszióról szól és kevésbé a gyengédségről. Pedig mindenki arra vágyik-  ha bevallja magának, ha nem- hogy elfogadják, szeressék, úgy ahogy van. Erre egyre inkább szüksége lesz mindenkinek, hiszen tele van borzalmakkal a világ, s kevés a jó. Őszinteség helyett manipuláció, bizalom helyett önbizalomhiány, s sokszor a szeretet helyett birtoklás van. 

Mostanában pedig mintha kiéleződtek volna az ilyen helyzetek. Az lelkek gyógyítójaként, 20 éves tapasztalatom azt igazolta, hogy mindezek hátterében leginkább három.érzés áll. Ez pedig az önbizalomhiány, a nem hiszem, hogy elég jó vagyok és a nem megfelelés érzése áll. Egyik érzésből adódik a másik. Az összes félelem az önbizalomhiányra alapul, ez pedig számos élethelyzet buktatója lehet. Nézzük a féltékenységet: azt hiszem, hogy a „másik” jobb, mint én (valamiben vagy mindenben) vagyis attól félek, hogy nem felelek meg a társamnak, tehát nem hiszem, hogy elég jó vagyok. Ezek az összefüggések már gyerekkorban kialakulhatnak.

 Itt kell megjegyezni: az érzések egyediek, tehát mindenki más érzést társít egy történéshez. Miután a tudatalattinkba tárolt negatív érzések a problémák gyökerei, mert ez az, ami a jelenben is zavar, visszahúz bizonyos helyzetekben, vagy hiányérzetként jelentkezik, ezeket kell a helyére tenni. 

Mindenki számára köztudott, hogy a szülői szerepminták milyen fontosak. Nők esetében az Apa minta a meghatározó, döntő, hiszen amilyen szerepet betöltünk gyerekkorunkban az Apával, tudat alatt azt a szerepet visszük tovább a párkapcsolatba. Vagyis olyan társat választunk, aki mellett tovább játszhatjuk vagy az elnyomó vagy az elnyomott szerepet. Persze bizonyos életkorokban, mint pl. a dac-korszak vagy a serdülőkor idején alkalmunk nyílik arra, hogy megéljük identitás tudatunkat, hogy tegyünk, vagy felelősséget vállaljunk önmagunkért, hogy tanuljunk abból, amit az Apa viselkedése közvetít. Ha mindezeket elfelejtjük megtenni vagy figyelmen kívül hagyjuk, a párkapcsolatban alkalmunk nyílik minderre. Az esetek többségében azonban a szülőkkel kapcsolatban ki nem élt, meg nem élt érzéseket párunktól várjuk, hogy megadja. Sokszor,- főleg, ha nem mondjuk ki-, a másik fél nem is tudja, milyen érzelmi űrt kellene betöltenie. Ebből a „kommunikációs zavarból” támad nagyon sok konfliktus.

 Tipikus példája ennek, amikor gyerekkorban egy szigorú, határozott, érzelmeket nehezen kimutató, elnyomó Apa-képet tapasztalunk meg, a párkapcsolatban pedig elvárjuk, hogy kedvesünk nap, mint nap elmondja, mennyire szeret minket, s lehetőleg ezt mutassa is ki a lehető legtöbb formában. Tehát legyen velünk minél többet, ránk figyeljen, lesse gondolatainkat, stb. Amennyiben ezeket nem teszi meg, felébred bennünk a kisördög. Hátha nem is szeret annyira? Lehet, hogy van valakije? Vagyis az önbizalomhiányból adódóan színre lép a féltékenység és a birtokló szeretet. Nem véletlenül kaptuk ezt a helyzetet, hiszen feladatunk az Apával kapcsolatban is és a párkapcsolatban is önmagunk megtalálása, határozott, magabiztos énünk felszínre hozása. Minden félelem önbizalomhiányra épül. Félni kezdünk attól, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem felelünk meg bizonyos helyzeteknek, embereknek, szerepeknek. Gyakran ez a félelem rögeszméssé válhat, s legtöbbször nincs reális alapja. Egy idő után magától a félelemtől kezdünk félni. Természetes, hogy nem bízunk a másikban, hiszen magunkban sem bízunk. Azért, mert korábban bennünk sem bíztak meg –akár gyerekkorban is- vagy éppen kimaradt a bizalom megtapasztalása.

 Persze kevés ember az, aki magában, vagy a múltjában keresi a választ, sokkal inkább a környezete reakciójától teszi függővé önmaga boldogulását. Folytonos visszaigazolásra van szükség ahhoz, hogy elég jók vagyunk, hogy megfelelünk a környezet elvárásainak. Gyakorlatilag beleragadtunk a gyerekkori érzésekbe. Ezt csak tetőzi az a tévhit, hogy ha már tartozunk valakihez, esetleg közös gyerek is van, már nem tehetjük azt, amit szeretnénk.. Kötelességeink vannak. Gyakran az örömöt adó helyzetekben is a kényszert, a megfelelést éljük át. Görcsösen akarunk gyereket nevelni, társként lenni. Ez a háttere annak is, hogy a munkájukban sikeres, kifelé határozottnak látszó férfiak otthon mintha elvesztenék önbizalmukat. A békesség kedvéért inkább belenyugszanak bizonyos helyzetekbe, hagyják magukat irányítani, visszanyelik érzéseiket. Így nem csoda, hogy valahol, valamiben le kell vezetni ezt a feszültséget. Ekkor jön képbe az alkohol, a haveri társaság, a munkába, egyéb sportokba menekülés, a külső kapcsolatok. Mindez persze kissé eltúlozva, az egyensúlyt felborítva, a helyes mértéket meg nem tartva történik. 

Hogy mi van e mögött? 

Természetesen a boldogság keresése. Ezért választunk olyan közeget, ahol elfogadnak, ahol szeretnek. Így társ helyett leszünk áldozati szerepbe bújva házsártos feleségek vagy kicsapongó, agresszív férjek. Hiszen a társ fogalma valami mást kellene, hogy jelentsen. Azonos rezgésszámon működő két embert, akik tudnak érzésekkel is kommunikálni, elfogadni a másikat úgy, ahogy van, egymást segítve (és nem kiegészítve) előre haladni. Ekkor megvalósítottam a feltétel nélküli szeretetet. De ezt csak akkor tudom elérni, ha lehámoztam magamról a szülői hitrendszert, negatív mintákat, ha felszínre hoztam az érzelmi szükségleteimet, ha önállóan, egyedül is tudok önmagam lenni. Ehhez pedig nyílván határozottnak, magabiztosnak, önbizalommal teltnek kell lennem. Csak akkor tudom elkülöníteni a megfelelést a feltétel nélküli szeretettől. Hogy mit jelent ez? Elvárás nélkül adok, de csak addig, míg önmagamból nem adok le. Ezért kell tisztában lenni az érzelmi szükségletemmel, hogy ismerjem a határaimat. Egyébként is, ha elvárás van, csalódás is van. Megbocsátani pedig csak akkor tudok, ha tudok elfogadni és szeretni. Ezt pedig először önmagamban kell megtapasztalni. Amíg nem élem át mélyen érzésében, csak felszínes megbocsátásról van szó. A szavak, csak szavak maradnak, mellette persze a negatív érzés is megmarad. Ezért nem sikerül néha a másiknak „egy kis botlást” megbocsátani. Ekkor persze el kezd dolgozni a tudatalatti, várva azt az alkalmat, amikor visszavághatunk. Természetesen bármilyen helyzetben saját magunknak sem engedjük meg a hibázást.

 Ám, ha a saját értékítéletünk a helyén van, a párkapcsolatnak egy magasabb fokát élhetjük át, ahol valóban a szeretet van jelen, ahol feltöltődünk egymástól, ahol eggyé tudunk válni a másikkal, s ebben a kapcsolatban őszintén, félelmek nélkül oda tudjuk adni magunkat a másiknak. Itt jelen van a feltétel nélküli bizalom, őszinteség. Csak így nem cserélődnek fel a nemi szerepek, s lehet a nő igazán NŐ s a férfi igazán FÉRFI.

szerző: Völcsei Judit