Miért fontos az önismeret?

Rendszeresen hallhatjuk különböző tv műsorokban, és olvashatjuk magazinokban, könyvekben, hogy milyen fontos az önismeret. Legtöbbször talán azt hangsúlyozzák,ha tudatában vagyunk annak, hogy kik is vagyunk valójában, akkor sokkal sikeresebbek lehetünk. Így kaphatott szárnyra a sokak által reklámozott "önismereti tréning". Ezeken a tréningeken általában ismertetik a személyiségtípusokat, szituációs játékok keretén belül elemzik a konfliktus helyzeteket, esetleg átbeszélik, kivel mi történt élete során. Azonban,ha Önismeretről beszélünk, ennél sokkal mélyebbre kell tekintenünk és időben sokkal korábbról kell elkezdenünk a folyamatot:gyermekkortól egészen a felnőtté válásig.

Hiszen a gyerekek a tekintetből és a hangsúlyból sokat olvasnak. Ha ezekből azt szűrik ki, hogy nem elég jók valamit rosszul tettek, akkor azt gondolják, hogy többet, jobbat kell teljesíteni azért, hogy elfogadják, szeressék őket. Ha sokat hallják, hogy ez sem jó, és azt is másképp kellett volna tenni, egy idő után elhiszik, hogy tényleg ügyetlenek, buták. Ráadásul azt gondolják, hogy ha nem teljesítik azt, amit az iskolában vagy otthon elvárják tőlük, nem szeretik, nem fogadják el őket. Nem méltóak eléggé a szeretetre. A megfelelést sokan gyermekkorban a tanulásban látják. Ha jó adottsággal rendelkeznek, a környezetben akad valaki, akibe kapaszkodhatnak, a jó teljesítmény elérésével szeretnének szeretetet kapni. Ez egy idő után természetessé válik, így az elismerés egyre ritkul. Hiányérzet támad, mert nem érték el a célt, ezért elkezdenek még többet és még jobban teljesíteni. Gyakran erőn felül. Már csak egy a cél, a szeretet.

Később felnőtt korban szeretünk mindenki kedvébe járni, örülünk, ha a munkahelyen elismerik a munkánkat, ha társunk megdicsér valamiért, (akár az öltözék, akár az étel dicsérete stb.) Ezekért az apró örömökért sokszor képesek vagyunk eltusolni, lenyelni dolgokat. Megteszünk olyasmit, ami igazán nincs ínyünkre. Egyszerre nagyon sok szerepnek kell megfelelnünk. A férfiaknak egyfajta családfenntartó, jó apa és jó férj legyen. Kellemes kolléga és szívbéli barát. A nőknek is meg kell állniuk helyüket a munkahelyen, de legyen gondos anya, hűséges társ, aki egyben jó szerető, de tudjon kitűnően főzni, megértse a problémákat, rendszerető, pedáns legyen, s mindezt a legnagyobb kedvvel tegye fáradhatatlanul. Hát lehet, hogy ez megy egy darabig, de egy idő után elfáradunk, egykedvűvé válunk, megszürkülünk, eltűnik a ragyogás, melynek hajtóereje az elfogadás, a szeretet volt. Mivel már nem tudjuk olyan tempóban teljesíteni a dolgokat, ahogy korábban, megpróbáljuk átértékelni az egészet. Valami megint hiányzik! Elkezdjük a környezetet, s a környezetünkben élőket okolni. Mintha mindenért ők lennének a felelősek, hibásak, mi meg csak áldozatok vagyunk, akit mindenki csak kihasznál. Ezt ráadásul egy csomó példával alá tudjuk támasztani. Ilyenkor tehát előjönnek azok az esetek, emlékképek, amik fájdalmat, megbántottságot, sértést okoztak, de legtöbbször nem mondtuk ki. Hirtelen sajnálni kezdjük magunkat,- mondván - senki sincs, aki megértene, elfogadna, szeretne bennünket. Lehet, hogy önbizalmunkat úgy akarjuk megszerezni, hogy mindenkinek tanácsokat adunk megmondjuk, mit kellene tenni, elkezdünk uralkodni rajtuk. Ha nem engedik, megint a sértődöttségbe menekülünk és nem értjük a reakciót, hiszen mi csak jót akartunk. S ha hirtelen eltűnik mellőlünk valaki, értelmetlenné válik az élet. Semmilyen tevékenységben nem találjuk a helyünket. Nincs kedvünk semmihez. Mihez is kezdhetnénk mások nélkül?! Így gondolkodunk, mert nem sikerült megtalálni önmagunkat. Másba és máshol kerestük a boldogságot, a szeretetet. Nem igazán tudjuk, kik vagyunk, hiszen mindig másoktól függtünk, más szabta meg érzésünket. Keveset foglalkoztunk magunkkal, a saját gondolatunkkal, és érzésünkkel. A más, és a másnak való megfelelés volt a cél. Megtagadták önmagunkat. Az is lehet, hogy fájdalmunkban kőszívűvé válunk. Szűken mérjük a szeretetet. Gyerekkorunkban azt tapasztaltuk, hogy nem fontosak az érzelmek. A lényeg másra helyeződött. Vagy lehet, hogy elég közlékenyek voltunk, érzékenyek a történésekre, de ezt lassan letörték bennünk -mondván- nem kell mindent mellre szívni! Légy kemény, határozott, különben nem viszed semmire sem az életben! Ez magával hozza azt is, hogy bizonyos dolgokat inkább elhallgatunk. Jobbnak láttuk nem mondani, hátha válaszként azt kapjuk, hogy nem érdemes vele foglalkozni. De ezzel egy-időben, megtanultuk a konfliktushelyzeteket nem kezelni, vagy elmenekülni a felelősség elől. Ez az összefüggés felnőtt korra is megmarad. Ekkorra azonban olyan reakcióvá alakul bennünk, hogyha nem gondolunk bizonyos dolgokra, amik kellemetlenséget okoznak, nincsenek is. így biztosan nem zavarnak bennünket. A szeretethez tartozó bizalom érzése is gyerekkorban fixálódik. Ha itt megtanuljuk, hogy a hozzánk közelállókhoz bizalmasak lehetünk, őszintén elmondhatunk nekik mindent, segítenek mindenben, ahelyett, hogy leszidnának bennünket. Itt jegyzem meg, hogy nagyon sok szülő sok mindent elhallgat a gyerek elől - mondván- úgysem érti meg! Vagy jobb, ha nem is tudja. Az is lehet, hogy csak félig-meddig mondjuk meg miről is van szó. Az ilyen helyzetek nem világosak a gyerek számára, tehát tisztázatlan marad. A gyerek egy ilyen felemás helyzetben aligha érzi magát biztonságban. Nem tudja kire és mikor lehet számítani. Bizalmatlanságot érzünk, csalódottak leszünk így később akkor is kételkedünk, amikor nem kéne. Nem tudjuk pontosan, minek higgyünk: az érzéseinknek, vagy annak, amit látunk. Sajnos azon kívül, hogy másban kételkedünk, ránk is érvényes lesz. Önmagunkkal szemben is kételyeket támasztunk, és nem bízunk eléggé önmagunkban sem. Ez az érzés sok esetben ismét automatizmussá válik, önbizalom hiányos emberekké válunk. Az önbizalomhiányra pedig egy csomó negatív érzés és reakció épül. Szinte az összes félelemnek az alapját képezi. Amikor valamitől vagy valakitől félünk, irreálisan felnagyítjuk a félelmet, a félelem tárgyát vagy magát az érzést. Ezzel egy időben pedig magunkat leértékeljük. Hiszen ez túl nagy feladatnak bizonyul számunkra. S ezzel hatalmat adtunk a félelemnek. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért félünk. Sok esetben ez az érzés már idejét múlta, nem odavaló. De agyunk az érzést és a cselekvést együtt társította, tehát most arra emlékezik. Ráadásul a félelem könnyen megvalósul, ezért is érdemes felülvizsgálni, megváltoztatni érzéseinket, gondolatainkat. Láthatjuk hát, hogy a szeretet fogalma, értelmezése nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk.

Mi tehát a megoldás? Egyszerűnek tűnik: tanuljuk meg önmagunkat szeretni! Ez az alapja ugyanis a szeretetközpontú gondolkodásnak, annak, hogy megfelelő módon szeressük gyermekeinket, társunkat, környezetünket. Ehhez rá kell jönnünk az összefüggésekre, meg kell tudnunk, hogy mit miért teszünk, le kell választani rólunk mások érzéseit, amik visszahúznak, akadályoznak a továbbfejlődésünkben, a helyes önismeretben. Erre azért is szükség van, mert, ahogy nevelem a gyerekemet, abban az én érzéseim is benne vannak. Az első hét évben tanuljuk meg többek között az ösztönös cselekvések sorában az ölelést, simogatást, közelséget, érintést. Ezek egy életre szóló tapasztalatok lesznek. Csak akkor tudunk ezekkel az érzésekkel bánni, ha ismerjük őket. Szokás mostanában azt mondani: mennyire lelketlen, szeretetlen lett a világ. Lehet, pedig mindenki arra vágyik, hogy szeressék, elfogadják, úgy ahogy van, s hogy ne kelljen ezért semmit tenni. Feltétel nélkül szeressék! A baj csak az, hogy mindezt fordítva tesszük: feltételeket szabunk, s feltételekhez kötjük a szeretetet: ha megtennéd ezt és ezt, boldog lennék, vagy ha nem teszed ezt meg ezt, akkor tudom, hogy szeretsz! Pedig boldogságunk kulcsa bennünk van. Átlagban egy nap 60 ezer gondolata van az embernek. Gondoljuk végig, mennyi ebből a pozitív és mennyi a negatív! Mi hogyan címkézzük magunkat? Mit gondolunk saját magunkról? Lehet, hogy ilyenkor visszacseng, amit gyerekkorunkban mondtak rólunk? Bizony nagyon sokan bajban vannak, amikor legalább öt dolgot fel kell sorolni, hogy miért is lehet őket szeretni! Sőt! Ki, miben egyetlen, egyéni! Ez mind arról szól, hogy nem ismerjük magunkat eléggé. „Ma végre ismerd fel, hogy belül teljes vagy. Csendben éned mélységében leld meg. Mindazt, ami tökéletes és hiánytalan Nyisd meg szíved a szeretetnek lemondva Elvárásaidról önmagáddal és másokkal Szemben ma mindössze azt kell tudnod, Hogy a szeretet most is ott ragyog benned!" Ahhoz, hogy mindezt át tudjuk élni, minden életkorban meg kellene tapasztalnunk bizonyos érzéseket. Ilyen pl. a létezés, a tapasztalás, a hatalom, saját identitástudatunk létrejötte. Az első cd-n ezekről kapunk információkat, mindemellett saját élményként tapasztalhatjuk meg, mi hogyan is történt velünk, miként alakult a 6 éves kor alatti hitrendszerünk. A második rész a serdülőkori nehézségek, problémák leküzdésére ad útmutatást, melyből megtudhatjuk, milyen mértékben voltunk képesek felelősséget vállalni önmagunkért, hogyan fogadtuk el nemi identitásunkat, s a hiányérzeteknek, át nem élt érzéseknek hol a helye a jelenünkben, milyen problémaként jelentkezik. A 3. rész a felnőtté válás kérdéseit taglalja, azt, hogy milyen szülői szerepmintákat hordunk magunkkal még mindig, mi az, amit átadtunk saját gyerekünknek, miért érzünk bűntudatot vagy miért van negatív én-képünk, s mi lehet az oka annak, ha néha képtelenek vagyunk bizonyos helyzetekben dönteni vagy tovább lépni. Mindezekre a kérdésekre önmagunknak fogjuk megadni a választ, hiszen annál hitelesebb nincs, mint mikor felszínre hozzuk saját érzelmi szükségleteinket, s azokat meg is tudjuk valósítani. így nem lesz szükségünk többé külső segítségre, tanácsra, befolyásolásra. Ám a feladat így sem egyszerű, hiszen ezek után nem lesz kit vagy kiket okolnunk saját megoldatlan érzéseink, problémáink miatt.

Tehát nincs más hátra: fel kell vállalni a felelősséget önmagunkért! De megéri! Mert nincs is annál szebb dolog, mint mikor önmagunk lehetünk, önmagunk ismeretéből adódóan pedig szabadon építhetjük tovább a lelki fejlődésünket.

Ezért fontos az Önismeret!